Éppen 15 éve, 2005. május 29-én hunyt el Csikós-Nagy Béla közgazdász akadémikus. Az évforduló kapcsán elnökségi tagunk, Halm Tamás írásával emlékezünk a Magyar Közgazdasági Társaság legendás elnökére, örökös tiszteletbeli elnökére. Az írás A gazdasági reformok kimagasló alakjának munkássága (1938–1989). Csikós-Nagy Bélára emlékezünk című kötetben jelent meg, és a Közgazdasági Szemle 2005. októberi számában olvasható nekrológ felhasználásával készült.

Csikós-Nagy Béla egy „nagy generáció” markáns alakja volt. Sohasem volt akkora presztízse a szakmának idehaza, mint amikor e generáció szabott irányt az ország fejlődésének. Sohasem voltunk olyan büszkék magyar közgazdász mivoltunkra, mint abban a korszakban. Sohasem jelentett annyit a Magyar Közgazdasági Társaság tagjának lenni (és sohasem voltunk annyian e szervezetben), mint az ő elnökségének idején. (Példátlanul hosszú ideig: csaknem két évtizedig töltötte be ezt a tisztséget, majd 1990-től kezdve haláláig viselte az örökös tiszteletbeli elnöki címet.)

Csikós-Nagy Béla az 1940-es évek elejétől az 1980-as évek közepéig gyakorlatilag megszakítás nélkül ott volt az első vonalban – bár sohasem a gazdaságpolitika első számú irányítójaként. Négy és fél évtizeden át bennfentesként mozgott a gazdaságpolitika „boszorkánykonyháján”. 1945 után azért engedték az üst közelébe, mert már a fordulat előtt megtanult főzni. A recepteket nem ő találta ki – de a fűszerezéssel már éreztette hatását. Azt pedig gyakran sikerült meggátolnia, hogy ehetetlen étkeket főzzenek.

Életútja több, egymástól elkülönülő szakaszból állt. Ha egészen röviden kellene jellemezni életpályáját, mégis találunk valami állandót benne: az irracionalitások elleni küzdelmet, a gazdaság fejlődéséért folytatott lankadatlan harcot, a köz szolgálatát. Árhivatalt szervezett egy olyan korszakban, amikor a világnak ezen a felén az árakat csak átmeneti, szükséges rossznak tartották. Versenyárrendszert vezettetett be akkor, amikor még igencsak távol álltunk attól, hogy igazi verseny érvényesüljön a magyar gazdaságban. Síkra szállt a tőkével való ésszerű gazdálkodás mellett akkor, amikor a publikációkban leírhatatlan volt maga a „tőke” szó, s egyike volt a tőkeérdekeltség megteremtésére hivatott, szégyenlősen eszközlekötési járuléknak nevezett megoldás kidolgozóinak. A KGST-ben folyó kvázi-naturális árucserébe is igyekezett becsempészni az értékkategóriákat. E törekvéseit széles körben ismerte a nemzetközi szakmai közvélemény, és ezeket ismerte el számos nemzetközi szervezet – köztük a Nemzetközi Közgazdasági Társaság –, amikor vezetőtestületeibe választotta.

Hosszú pályafutása alatt nagyon sok tisztelőt és barátot, de nem kevés ellenséget is szerzett. Nézetei változtak, fejlődtek, és sokan éppen ezt nem tudták elfogadni. Csikós-Nagy Béla nem volt forradalmár alkat, hanem igazi reformerként működött: az adott kereteket nem akarta lerombolni, hanem mindig tágította őket. Közgazdasági ismeretei, széles látóköre, elméleti felkészültsége és gyakorlati tapasztalatai alapján érthető, hogy kulcsszereplőként vett részt a gazdaságirányítás 1968. évi reformjának kidolgozásában is.

Egészen kivételes volt az az ügyszeretet, amellyel a munkáját végezte. Abban a szerencsében részesült, hogy már 42 éves korára eljutott abba a hivatali beosztásba, amelyből azután 70 évesen nyugdíjba vonult. Így aztán nem kellett törődnie saját karrierjének építgetésével, hanem érdemi kérdésekkel foglalkozhatott. Államtitkári rangját, befolyását nem anyagi gyarapodásra használta. Sok vezetővel ellentétben nem kerülte az embereket; még a telefonszáma is mindig szerepelt a nyilvános telefonkönyvben.

E sorokkal nemcsak a tudós, hanem a sokoldalú ember előtt is tisztelgünk. Terentius vallotta kedvenc életelvének a latin mondást: „Ember vagyok, semmi emberi nem idegen tőlem.” Ennél találóbban nem jellemezhetnénk őt sem. Briliáns társalgó és remek vitapartner volt. A régebbi közgazdász-vándorgyűlések látogatói a tanúk rá, milyen nagy társaságot tudott olykor egy egész éjszakán át is szórakoztatni – hogy aztán másnap reggel magával ragadó előadást tartson.

A savoir-faire eleganciája áradt belőle. Két és fél évtizeddel ezelőtt, amikor az új kormány az első lépéseit fontolgatta, e sorok írója megkérdezte tőle: tudná-e, mit kellene csinálni. „Én tudnám csinálni!” – válaszolta az akkor 75 éves Csikós-Nagy Béla.

Csikós-Nagy Béla évtizedeken át Magyarország első számú „közgazdasági diplomatája” volt: a nemzetközi szakmai közvélemény az ő közvetítésével ismerte meg a magyar gazdaságpolitikát, a magyarországi reformtörekvéseket. Nemzetközi kapcsolatai az 1960-as években épültek ki. Ennek egyik első fóruma egy milánói székhellyel működő kutatóintézetnek, a CESES-nek 1961 és 1980 között évente megrendezett kelet–nyugati „rendszer-összehasonlító” konferenciái voltak, amelyeken szinte kivétel nélkül részt vett.

Ennél sokkal fontosabb fórum volt Csikós-Nagy Béla számára a Nemzetközi Közgazdasági Társaság: hatéves megszakítással kétszer hat éven át tagja volt az NKT végrehajtó bizottságának, ebből három évet alelnökként. Ekkor (de még ezt követően is) aktívan közreműködött a közgazdász-világkongresszusok szervezésében, ahol előadóként vagy panelviták vezetőjeként vett részt. Magyarország számára a legnagyobb jelentőségű eredménye az volt, hogy sikerült az 1974. évi közgazdász-világkongresszust Budapestre hoznia. Ebben természetesen nagy szerepet játszott az 1968. évi gazdaságirányítási reform iránt megnyilvánuló óriási nemzetközi érdeklődés is. Emellett az NKT számos más nemzetközi konferenciáján is szerepelt. 1991-től a brüsszeli székhelyű Európai Gazdasági Együttműködés Ligájában a magyar tagozat elnökeként dolgozott.

Mind a nyugati, mind a keleti országok közgazdászai kitüntették figyelmükkel, tiszteletükkel. A nyugatiak számára kiváló partner volt: jól beszélt németül és angolul, és szakmailag is egy nyelvet beszélt velük. (Ne feledjük: ő ahhoz a generációhoz tartozott, amelyik „még” nem volt marxista, és kitűnően ismerte az akkor nálunk „polgáriaknak” nevezett közgazdászok, elsősorban is a németek és az osztrákok munkásságát!) A szocialista országok közgazdászai is nagy tisztelettel viseltettek iránta, hiszen szaktudása őket is lenyűgözte, és a gyakorlat terepén, a gazdasági reformoknak köszönhetően, Magyarország mindig is élen járt.

Közel 40 egyetemen szerepelt meghívott előadóként – fő témája természetesen a magyar gazdaságpolitika, de elsősorban az 1968. évi reform volt. Nyugdíjba vonulásától, 1984-től a Bécsi Tudományegyetem Gazdaságpolitikai Tanszékének tiszteletbeli professzoraként vezetett szemináriumot. Ennek témája 1989-ig a gazdasági rendszerek összehasonlító elemzése volt, döntően a KGST-országokban érvényesülő tervgazdasági rendszerek rokon- és eltérő vonásainak bemutatásával. 1990-től a szeminárium a közép- és kelet-európai országok európai integrálásával foglalkozott. Emellett hazai kormánymegbízásoknak tett eleget, és a Magyar Tudományos Akadémia keretein belül működő OTKA pályázatok kutatójaként dolgozott. Haláláig folyamatosan jelentek meg tudományos cikkei a szakmai sajtóban. Nemzetközi tanácsadói tevékenysége is kiszélesedett. A Világbank szakértőjeként dolgozott Kínában, az UNIDO megbízása alapján pedig Algériában. Tanácsadói konzultációkat folytatott Indiában és Irakban, és – Gorbacsov hatalomra kerülését követően – a Szovjetunióban.

Gyakran kérdezték meg tőle, hogyan tudott rendkívül elfoglalt állami vezetőként kiterjedt tudományos munkásságot is folytatni. Időbeosztása – legalábbis elvileg – jól áttekinthető volt. A munkaidejének egynegyedét fordította a hivatala vezetésre, egynegyedét értekezleteken való részvételre. A harmadik negyedében olvasni, tájékozódni tudott. A maradék egynegyedét pedig tudományos tevékenységre különítette el. Ez az arány (amely persze nem érvényesült hajszálpontosan és minden munkanapon) egyaránt szolgálta a nemzetközi tudományos kapcsolattartást, a gazdaság belső állapotának nyomon követését és azt is, hogy a hivatal lényeges kérdésekben mindig megalapozott, helyes álláspontot képviseljen. (Az egyik korabeli minisztertől tudom, hogy a kormány ülésein is rendszeresen a könyveinek, cikkeinek a levonatát korrigálta. Ezt az említett minisztert bízta meg azzal, hogy figyelmeztesse őt, ha megkezdődött az ő ügyeit érintő napirendi pontok tárgyalása…)

Vezetési stílusa is elég sajátos volt. Ennek lényegét négy pontban foglalta össze abban az interjúban, amely a 80. születésnapját köszöntő kötet számára készült.
1. A más helyeken jellemző létszám felével dolgozott. Nem volt „titkársága”, csak két gépírónő dolgozott mellette. Éveken át csak egy helyettese volt – a másodikat csak akkor neveztette ki, amikor az Anyaghivatal egyesült az Árhivatallal.
2. Nevéhez fűződött a magyar államigazgatásban az első úgynevezett manrézák megszervezése. Kiemelkedő jelentőségű kormány-előterjesztések készítésekor nem a hagyományos (írásbeli) közigazgatási egyeztetésekre hagyatkozott, mert meg volt győződve arról, hogy ebben a formában – a presztízsviták kikapcsolásával – sokkal hatékonyabban lehet konszenzust építeni. Ezeken a hivataloktól távoli, zárt helyszínen megrendezett, 70-90 szakértő részvételével zajló egyeztetéseken sikerült elérni, hogy a résztvevők többsége azzal a meggyőződéssel állhatott fel: a döntés az ő szempontjait is figyelembe veszi.
3. Igyekezett azt tudatosítani a hivatalban, hogy a gazdálkodás kényes pontjain tevékenykedők akkor járnak el helyesen, ha nem élnek vissza a hatalmukkal, és ha lehet, presztízsokokból semmit sem tesznek, még akkor sem, ha ahhoz joguk lenne.
4. Mindig igyekezett a tudomány legújabb ismereteivel felvértezve végezni a hivatali munkáját. Ezért tudatosan távol tartotta magától a vezetés adminisztrációs ügyeit.

Csikós-Nagy Béla teljes értékű államigazgatási, állami vezetői munkája mellett olyan kiemelkedő tudományos tevékenységet végzett, amelyet 1968-ban a közgazdaság-tudomány doktora, 1982-ben pedig az MTA levelező tagja fokozattal ismertek el. (A „rendes tag” címet már nyugdíjasként, 1985-ban kapta meg.) A második világháború után írott szinte valamennyi könyve, tanulmánya a hivatali munkájához kötődött. Fő témája az árelmélet, az árpolitika voltak, de mindezeket az akkori gazdaságpolitika szélesebb összefüggéseibe ágyazva tárgyalta.

A rendszerváltást követően egyre inkább világgazdasági kérdésekkel kezdett foglalkozni. Price and Power című munkájában a nemzetközi munkamegosztás új fejleményeit, a nemzetközi kapcsolatokban érvényesülő hatalmi viszonyokat elemezte egy Amerikába szakadt professzor barátjának, Elek S. Péternek a szakmai – de elsősorban inkább nyelvi – segítségével. 2002-ben jelent meg az általa élete fő művének tekintett kétkötetes könyve, a Közgazdaságtan a globalizáció korában. Ebben a világgazdaság legfontosabb új fejleményei (a globális és ellenőrizhetetlen tőkemozgások vagy a gazdasági integráció) éppúgy szerepelnek, mint a közgazdasági szempontból is kiemelkedő fontosságú környezetvédelem vagy a civilizációk közötti kapcsolatok. Bár gondolkodása, érvelése sok ponton eltér a közgazdaság-tudomány mai főáramától, megállapításai, ajánlásai, figyelmeztetései legalábbis megfontolandók. E munka színvonalát, belső erényeit jól jelzi, hogy egy történész akadémikus, Glatz Ferenc írt hozzá rendkívül elismerő előszót, és a szerző elnyerte a Pro Renovanda Cultura Hungariae Alapítvány 2003. évi fődíját.

*

Csikós-Nagy Béla a magyarországi reformok „legszebb éveiben” került a Magyar Közgazdasági Társaság élére: elődje, Vajda Imre halála után 1972-ben választották elnökké. Belső áskálódások persze már ekkor is jócskán előfordultak a politikai vezetésen belül, de a 20. századi magyar „ellenreformáció” (ahogyan akkoriban a keményvonalasok, a balosok térnyerését tréfásan nevezték) csak 1974-ben, a Politikai Bizottság két meghatározó – és progresszív – tagjának, Aczél Györgynek és a gazdaság szempontjából sokkal fontosabb Nyers Rezsőnek az eltávolításával ért el áttörést. Vagyis Csikós-Nagy Béla a reform ötödfél évnyi sikereit tudhatta maga mögött, itthon és külföldön ezzel a hátszéllel vehette át a szervezet irányítását. Nem ejtőernyősként érkezett az elnöki székbe: 1959, az MKT újjáalakulása óta a Pénzügyi Szakosztályt vezette, majd pedig – 1965-től – országos alelnökként működött. Ezekben az években gyökeresen átalakult a Magyar Közgazdasági Társaság arculata, tagsága, feladata vagy – a ma sokkal divatosabb szóval – „küldetése”. Tudnivaló, hogy 1950-től az MKT működését a hatóságok – formailag Heller Farkas elnök kérésére – felfüggesztették, és a szervezet csak 1959. december 15-én újíthatta föl a tevékenységét. Jól beleillett ez a fejlemény az akkori konszolidációba: a hatalom 1957-ben egy közgazdász bizottságot kért fel annak megvizsgálására, mit és miként lehetne a közelmúlt követeléseiből az ország berendezkedésének veszélyeztetése nélkül megvalósítani. (E testület vezetésére a kikezdhetetlen tekintélyű Varga Istvánt kérték fel.) A bizottság munkájával annyira elégedettek voltak az illetékesek, hogy állandósítani szerették volna a tevékenységét. Így merült fel az a gondolat, hogy élesszék újra a Magyar Közgazdasági Társaságot.

Nos, ebben az új helyzetben és megújult keretben vállalta el Csikós-Nagy Béla a Pénzügyi Szakosztály megszervezését és vezetését. (N.B. Sok évtizeddel később, már a rendszerváltás után, ugyancsak ő hívta életre a Magyar Tudományos Akadémia IX. osztályának keretében az MTA Pénzügytani Bizottságát, vállalva annak elnöki posztját.) Az 1960-as évtizedben új típusú, új felfogású Közgazdasági Társaság épült a korábbi erősen tudományos igényű elitklub helyett: az ország minden megyéjében létrejött egy helyi szervezet, amely az adott város, régió közgazdász értelmiségét fogta össze. Persze azt sem árt tudnunk, hogy az MKT már az 1894. május 27-i megalakulásakor is sokféle egzisztenciát tömörített: voltak benne egyetemi tanárok (közgazdász professzor egy sem –ez a „szakma” akkor még nem létezett), vállalkozók, bankárok, főtisztviselők, gőzmalmok(!) és iparkamarák – de még gazdálkodó is. Nos, az 1960-as évektől az MKT éles fordulatot vett a gyakorlat, sőt kifejezetten a vállalati gyakorlat felé. Érthető hát, hogy gazdaság mindenféle területén dolgozó közgazdász szakemberek nemcsak érdeklődéssel, hanem örömmel is csatlakoztak e szervezethez. A társaság éppúgy kiváló alkalmakat kínált információszerzésre (ne feledjük: ez volt talán a fénykora az ún. második nyilvánosságnak!), mint a kapcsolatépítésre. A szervezet vezetőségében komoly kormányzati pozícióban dolgozó szakemberek is voltak, ez pedig tovább növelte annak vonzerejét. Jól tükrözte ezt a társadalmi fontosságot, hogy a megyei szervezetek két kulcsvezetője, az elnök és a titkár általában a megyei pártbizottság titkára, a megyei tanács elnöke, valamint az MNB vagy a KSH megyei igazgatója lett. Csikós-Nagy Béla már az 1960-as évek közepétől, az MTK alelnökeként „teljes erőbedobással” vett részt a társaság munkájában, a megyei szervezetek életre hívásában, illetve – igen népszerű előadóként – azok működtetésében. Nem véletlenül esett rá a választás elődjének, Vajda Imrének a váratlan halálakor, hogy a több alelnök közül ő „vegye a nevére” a Magyar Közgazdasági Társaságot. Ez abból a szempontból még növelte is a szervezet vonzerejét a mindennapi közgazdászok körében, hogy Vajda Imre már jóval a pályafutásának csúcspontja után lett a szervezet vezetője, viszont Csikós-Nagy Béla az Országos Anyag- és Árhivatal államtitkári rangú elnökeként, a kormány tagjaként került ebbe a pozícióba. (Egy közbevetett gondolat az államtitkári rangról: Csikós-Nagy Bélának a reform sikeres éveiben felajánlották, hogy vállaljon miniszteri pozíciót, de ezt elhárította – úgy vélte, államtitkárként jobban meg tud maradni szakembernek, több ideje marad az MKT-ra, és külföldi mozgástere sem korlátozódik.)

Azokban az esztendökben, amelyekben Csikós-Nagy Béla vezető szerepeket játszott benne, a Magyar Közgazdasági Társaság nagyon fontos szakmai fórummá vált. A kor politikai berendezkedése miatt ennek jelentősége jóval túlmutatott a szakma határain: akkoriban nemigen működtek (mert nem működhettek) olyan szervezetek, amelyek bírálatot fogalmazhattak volna meg a gazdaságpolitikai irányvonallal, a gazdaságirányítás konkrét megoldásaival szemben. Anélkül, hogy túlértékelnénk ezt a bíráló szerepkört, vagy a rendszer ellenzékéhez tartozónak tüntetnénk föl a Magyar Közgazdasági Társaságot (mert nem volt az!), nyugtáznunk kell ezt az „érted haragszom, nem ellened” attitűdjét is. 1982-ben például Bognár József akadémikus, az MKT alelnöke azzal borzolta fel a balatonfüredi vándorgyűlésen jelen lévő kormányzati tisztviselők idegeit, hogy kijelentette: a magyar gazdaság legtöbb terméke bizony inkább ipari múzeumba, semmint a világpiacra való. Csikós-Nagy Béla pedig azt vágta – 1985-ben, a nyíregyházi közgazdász-vándorgyűlés plenáris ülésén – az Országos Tervhivatal elnökének fejéhez, hogy egy tsz-elnök jobban megérti a gazdaság követelményeit és működési szabályszerűségeit, mint a Tervhivatal akárhány közgazdásza.

Ezen epizódok ellenére az MKT határozottan építő jelleggel kívánt bekapcsolódni a kor szakmai vitáiba. Viták pedig bőven voltak akkoriban: az 1960-as években a nagyvállalatok kiépítésével, a vidéki ipartelepítéssel, a gazdaságirányítás átalakításával (a „mechanizmusreformmal”) kapcsolatos döntések mind vitákat követően születtek meg, de viták kísérték megvalósulásukat, majd értékelésüket is. Az egypártrendszer kereteiben sajátos és megismételhetetlen szerep jutott a Magyar Közgazdasági Társaság vezetőinek, tagjainak: a közgazdasági racionalitás nevében léphettek fel és érvelhettek „a” politika bornírtságaival szemben. Akkoriban pedig nemigen akadt olyan állami vezető, aki akár csak megközelítően is akkora közgazdasági műveltséggel rendelkezett volna, mint Csikós-Nagy Béla, aki nemcsak könyvtárakból, hosszabb külföldi tanulmányutakról, hanem több rendszerben szerzett gyakorlati gazdaságirányítási tapasztalataiból is építkezett. (E tapasztalatokról bőven olvashatunk e kötet más írásaiban.)

Éppen e gazdag tapasztalatok, a gazdasági valóság mély ismerete miatt volt Csikós-Nagy Béla az óvatos változtatások, a kis lépések, a gradualizmus híve. Számtalan országban tett látogatásai, konferencia-részvételei, tanulmányútjai azt is világossá tették számára, hogy minden országban a helyi adottságokból, a történelmi hagyományok figyelembevételével lehet tökéletesíteni a gazdaságirányítás rendszerét, vagyis nem lehet a valahol sikeres módszereket „egy az egyben” mechanikusan átültetni egy másik környezetbe. Ez természetesen nem zárja ki, hogy az országok ne tanulhatnának egymástól. (Ezért is értékelte nagyra, hogy több művét az útját kereső Kínában is kiadták, esetenként sok évvel a magyarországi megjelenésük után.)

Csikós-Nagy Bélát nagy tekintély övezte a Magyar Közgazdasági Társaságban: remek előadókészsége, dinamizmusa, innovativitása, jó humora, emberi kedvessége rengeteg tisztelőt és barátot szerzett számára. Évtizedeken át a „legmagasabb körökben” mozgott, mégis tisztelte az egyszerű embereket – például a közgazdász-vándorgyűlések lezárásakor együtt ebédelt a technikai szervezőkkel, lebonyolítókkal, így is megköszönve munkájukat. Ezek a gesztusok még sok évvel később is pozitív visszhangot keltettek. Megható volt látni azt a tiszteletet, amellyel az akkor már idős, nyugdíjas államtitkárt köszöntötték az utcán az egyszerű emberek, a minisztériumok, hivatalok portásai, gépkocsivezetői.

Csikós-Nagy Béla bő két évtizedig állt (dehogy is állt! dolgozott, mozgott, szervezett, utazott, előadott) a Magyar Közgazdasági Társaság élén. Aktivitása nem korlátozódott a fővárosra: rendszeresen végiglátogatta a megyeszékhelyeket (amelyeknek akkor mindegyikén működött MKT-szervezet), és árelméleti-árszabályozási vagy általános gazdaságpolitikai előadásokat tartott. Ezeken az alkalmakon általában a megye teljes „közgazdasági vezérkara” részt vett: a hivatalos szerveken és az MKT-n kívül a „konkurens” Szervezési és Vezetési Tudományos Társaság, illetve a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat megyei központjai is szervezték a hallgatóságot. Abban az időben óriási dolognak számított, hogy egy országos vezetőtől „első kézből” kaphattak információkat a hallgatók, sőt kérdezhettek tőle, vitatkozhattak vele. (Ne feledjük: ekkor még nem válogathattak naponta tucatnyi vitaműsor közül az érdeklődők!) És amiről Csikós-Nagy Béla beszélt, az közvetlenül is érintette a hallgatóság nagy részének a mindennapi munkáját. Mindezek miatt Csikós-Nagy Béla a legismertebb és legelismertebb közgazdász volt a magyar szakmai elit körében.

Meg kell vallani: a szakmai elitnek a tudományos közösséghez tartozó részében persze voltak néhányan, akik sokallták azt az időt, amelyet Csikós-Nagy Béla az MKT vezetésében, különösen pedig azt a két évtizedet, amelyet az elnöki székében eltöltött. Amint közeledett a rendszerváltás, fölvetették, hogy az MKT is vegye át azt a nyugati mintát, hogy az elnök csak egy cikluson át viselje ezt a hivatalt. Egy igazi tudományos társaságnál ez a rendszer jól működik, az akkori Magyar Közgazdasági Társaság azonban inkább volt szakmai, semmint tisztán tudományos egyesület. Gazdaságpolitikai és társadalmi szerepéhez, tagságának akkori összetételéhez nagyon jól illett a vezetésének „magyar modellje”: egy kiemelkedően felkészült, itthon és külföldön (NB: Keleten és Nyugaton egyaránt) elismert, fontos állami szerepet betöltő, tenni akaró és tenni tudó szakember áldozott nagyon sokat az energiájából erre a szervezetre. Mivel konkurensek nélkül működött, nehéz objektíve megítélni, mennyire volt „jó” a Csikós-Nagy Béla vezette Magyar Közgazdasági Társaság. Sokat elárul azonban a szervezet minőségéről, hogy milyen embereket sikerült Csikós-Nagy Bélának bevonnia a társaság irányításába. Hosszan sorolhatnánk a kiválónál kiválóbb szakembereket országos és megyei szinten egyaránt, de mindenképpen meg kell említenünk Bognár Józsefet. Bognár József akadémikus az MTA Világgazdasági Kutató Intézetének volt az igazgatója, korábban kisgazda politikus, Budapest első civil polgármestere a második világháború után, majd többszörös miniszter. Kül- és belföldön egyaránt nagy tekintélyű szakember, több cikluson át országgyűlési képviselő, a Költségvetési Bizottság elnöke.

*

1990. március 11-én, még az országgyűlési választások előtt tartottuk a tisztújító (és rendszerváltó…) küldöttközgyűlésünket az MTA Vár-béli kongresszusi termében. Elnökünk nagy ívű beszédben foglalta össze nemcsak a közelmúlt évek (a „beszámolási időszak”) legfontosabb eseményeit, hanem áttekintette az általa fémjelzett évtizedeket is. Az akkori hangulatban, amelyet már korántsem jellemzett valamiféle egység, hiszen az ország, és benne a közgazdász társadalom is, már jócskán elindult a pluralizmus felé vezető úton, Csikós-Nagy Bélát dörgő tapssal, közfelkiáltással választottuk meg az MKT örökös tiszteletbeli elnökének.

Elnökünk nem vált meg 1990 után sem a társaságtól. Ehhez hozzájárult az is, hogy az MKT-ban igen békésen ment végbe a rendszerváltás. Mi sem jellemzi ezt jobban, mint hogy az említett közgyűlésen két alelnököt választottunk: az egyik, Kemenes Ernő, a Németh-kormány minisztere volt, a másik, Kádár Béla, alig néhány hét múlva az Antall-kormány minisztere lett. Mindketten egyként tisztelték Csikós-Nagy Bélát, aki így – utódjának, Erdős Tibor akadémikusnak a támogatásával – az örökös tiszteletbeli elnöki tiszt mellett megtarthatta a Magyar Közgazdász Alapítvány kuratóriumi elnöki posztját is. (A – mára már megszűnt – alapítványt Szabó Imre akkori országos titkár szervezte, még 1989-ben. Feltöltésében Kemenes Ernő, akkori főtitkárunk, későbbi elnökünk szerzett kiemelkedő érdemeket. Az alapítványi vagyon elérte a 40 millió forintot – ami mai értéken kb. 600 milliónak felelne meg.)
Örökös tiszteletbeli elnökként Csikós-Nagy Béla kapcsolata az MKT-val még szorosabbá vált: a társaság – egyébként gyakran változó – székhelyén haláláig volt irodája és titkárnője. Ott végezte kutatómunkája jó részét; cikkeit, könyveit ott diktálta; oda hívta szakmai vendégeit egyeztetésre, konzultációra, baráti beszélgetésre. Éveken át az MKT kezelte OTKA-kutatásának adminisztrációját.

Mivel járása egyre nehézkesebbé vált, az utolsó években sajátos napirendet alakított ki. Reggel 9-re taxi vitte az irodába, ahol kb. 1-ig dolgozott, majd ugyanaz a taxi vitte el egy közeli étterembe. Ott szertartásosan megebédelt. Mindig egy kis Gösser sörrel kezdte az egyébként mértéktartó ebédjét (hiszen a 80-as éveiben járt már!), amihez megivott egy pohár fehérbort. Az ebédet egy Unicummal vagy egy Jägermeisterrel zárta. És ekkor nem aludni tért, hanem megkezdte a „második műszakját”: délután négy óráig írt és olvasott, majd a már említett taxi hazavitte. Utolsó publikációinak, magyar és angol nyelvű könyveinek kéziratai is az MKT irodáiban kerültek papírra. Legvégső művével, a Közgazdaságtan a globalizáció korában című könyvének angol kiadásával halálának hetében készült el a nyomda. Precizitására jellemző, hogy 90. évében is előkészítette a tiszteletpéldányokhoz szánt kísérőleveleket. A nyomda péntek reggelre ígérte a példányok leszállítását, de délelőtt jelezte, hogy akadály merült fel, és csak hétfőn tudnak szállítani. Csikós-Nagy Béla két nap múlva, vasárnap elhunyt, így nem tudta már kézbe venni a postumus kötetét. (A tiszteletpéldányok kísérőleveleit végül e sorok író szignálta helyette…)

Csikós-Nagy Béla utolsó nyilvános szereplése a Magyar Közgazdasági Társaság 2003. évi soproni vándorgyűlésén volt. Az volt az első vándorgyűlés, amelyet a Párizsból az előző évben hazatért Kádár Béla elnökségének idején szerveztünk. Csikós-Nagy Béla meghívása Kádár Béla ötlete volt, aki igen nagyon tisztelte korábbi elődjét, és akihez szoros barátság fűzte. (Temetésén is ő búcsúztatta egy nagy hatású, szakmai méltatás keretében, amelynek az erős érzelmi töltése egy évtized múltán is felidéződik az emlékezőben…) Nos, Sopronban, ahol állami vezetők és az üzleti élet, a gazdasági érdekképviseletek „ászai” is előadtak, a közönséget legjobban az akkor már 88. évében járó idős akadémikus szavai fogták meg. Béla bácsit akkor már fel kellett segíteni a színpadra (e sorok írójába karolva gyűrte le a néhány lépcsőt), de szelleme még mindig ragyogott, és magával ragadta a hallgatóságot: tudása a dolgok állásáról naprakész volt, mondanivalója pedig találó és releváns.

*

Csikós-Nagy Béla professzor igazán sokoldalú közgazdász volt, aki tudósként, hivatalnokként, tudományszervezőként, gazdasági diplomataként maradandót alkotott. Olyan kolléga, aki tudásával, aktivitásával, szakmai és közéleti működésének hatásával, magával ragadó személyiségével egyaránt kiemelkedik kortársai közül, és akit fordulatokban gazdag, hosszú életpályája, küzdelmei és főként eredményei a 20. század jelentős magyar közgazdái közé emeltek.