A közgazdasági Nobel-emlékdíjjal idén kitüntetett amerikai tudósok modelljei a legkorszerűbb gazdaságpolitika megalapozását teszik lehetővé mikroökonómiai ismeretekre is alapozva – mondta Halmai Péter közgazdász, akadémikus, a Magyar Közgazdasági Társaság Gazdaságpolitikai és Gazdaságelméleti Szakosztályának elnöke az MTI-nek adott interjúban.
A Svéd Tudományos Akadémia hétfőn bejelentett döntése szerint idén Robert E. Hall és Michael Woodford kapja megosztva a közgazdaságtudományi Nobel-emlékdíjat a makrogazdasági stabilizáció mikroökonómiai alapjainak kidolgozásáért. Az indoklás szerint a díjazottak új makrogazdasági modelleket fejlesztettek ki, amelyek jelentősen javították a stabilizációs politika hatékony végrehajtásának képességét.
A piacgazdaságokban előforduló gazdasági ingadozások jelentős veszteségeket okoznak. A stabilizációs politika alapvető célja ezeknek az ingadozásoknak – beleértve a kibocsátás visszaesését vagy az infláció megemelkedését – a kivédése, kezelése, megelőzése – mondta az akadémikus. A díjazottak a neokeynesi (újkeynesi) irányzat képviselői, túlléptek az eredeti, keynesi modelleken alapuló stabilizációs politikán, amely az 1970-es évekre igazoltan hatástalanná vált. Egyebek mellett azért, mert azt feltételezte például, hogy a háztartások teljes rendelkezésre álló jövedelmével arányos a fogyasztás, azaz ha a rendelkezésre álló jövedelem nő, akkor a fogyasztás is automatikusan nőni fog, és a makrogazdasági kereslet növekedésével jár együtt. A hagyományos keynesi szemléletet e lineáris megközelítés jellemezte, ami erősen leegyszerűsítő. Az akkori stabilizációs politikának a kiindulópontja az a feltételezés volt, hogy a makrogazdasági változók közötti kapcsolatok stabilak, miközben ez nem így van – fejtette ki Halmai Péter.
A díjazott közgazdászok munkásságát az alapvető makrogazdasági kategóriáknak, mint az infláció, a termelés vagy a fogyasztás, a mikroökonómiai – háztartások, vállalkozások – szintű vizsgálata inspirálta. Hall kutatásai szerint a jövőbeli jövedelmekre vonatkozó várakozások meghatározók. Vagyis abban, hogy egy háztartás hogyan költ, hogyan vásárol, szerepe van annak, hogy milyen jövedelmi kilátásai vannak. Ha ezek a kilátások korlátozottak, akkor nem fog a jövedelméből annyit elkölteni, mint ahogy azt feltételezik – mutatott rá, kiemelve: a halli hipotézis szerint a fogyasztási változások nem előre jelezhetők, mert kiszámíthatatlan információktól függenek.
Halmai Péter hozzátette: Woodford mikroadatokra épített makrogazdasági modellt dolgozott ki, amelynek egyik fontos eleme a fogyasztás meghatározásának levezetése. A woodfordi modell bemutatja a fogyasztás kamatlábtól való függését is. Ha a kamat csökken, akkor a fogyasztás nőhet, mert a háztartás pénzeszközeinek a hozama lecsökken. Vagyis a kamatalakulás befolyásolhatja a fogyasztást.
Fontos tanulság: a kamatláb módosításával a jegybankok ösztönözhetik, illetve korlátozhatják a fogyasztást, és így a gazdaság bővítését vagy hűtését. Ez eltér a mennyiségi pénzelmélet által képviselt állásponttól, ami pusztán a pénz mennyiségének a szabályozásával kívánná e célokat megvalósítani.
A modell másik alapvető dimenziója az infláció alakulása. Ebben alapvető a vállalatok árazási magatartása. A Keynes által árazási súrlódásnak nevezett összefüggések miatt is a vállalatok jövőbeli várakozásai meghatározó jelentőségűek. Ezért a jövőbeli kamatlábakkal kapcsolatos várakozások is lényegesek az infláció szempontjából. Következésképpen a hitelesség és az átláthatóság döntő jelentőségűek a központi bank hatásos működése tekintetében – hangsúlyozta.
Az inflációt szabályozó második tényező a kibocsátási rés. E fogalmat Woodford vezette be a gazdaságban tapasztalható keresletnyomás leírására. A potenciális/természetes kibocsátás a gazdaságnak az a kínálati kapacitása, amely egyensúlyi zavarok nélkül tud működni. Az aktuális kibocsátás pedig jellemzően vagy e fölött, vagy ez alatt van. Ha az aktuális kibocsátás meghaladja a természetest, akkor pozitív a kibocsátási rés, s a gazdaság túlfűtöttségét mutatja, míg ha alatta van, akkor az egyensúlyi növekedésnek még vannak tartalékai, azaz negatív a kibocsátási rés. Amit a statisztikai szolgálat jelent, az az aktuális kibocsátás, a potenciálist pedig ökonometriai módszerekkel próbáljuk kiszámítani – mondta.
Ha negatív a kibocsátási rés, akkor a kereslet ösztönzésének nincs inflációs hatása. Ám ha a pozitív előjelű kibocsátási résnél történik keresleti élénkítés, akkor az többletinflációt eredményez, s nem tudja a GDP-t tartósan növelni. A stabilizációs politika funkciója éppen a kibocsátási rés mérséklése, illetve eltüntetése lehet – tette hozzá.
Halmai Péter szerint ezeket az új, fejleszthető és alkalmazkodó modelleket már alkalmazzák a gyakorlatban. Ám ez nem jelent biztosítékot a voluntarista, azaz a tényeket, az objektív gazdasági törvényszerűségeket figyelmen kívül hagyó politikákkal szemben. Példaként említette, hogy például 2019-ben – amikor a pozitív előjelű rés a GDP 4,5 százaléka volt – a magyar politika alakítói további expanziót terveztek. Ám ha a gazdaság túlfűtött állapotban van, akkor az élénkítés szorgalmazása garantáltan inflációhoz, az egyensúly felborulásához vezet – mutatott rá.
A makroökonómia eredményei – közöttük a bemutatott modellek alkalmazása – talán „némi szerénységet is eredményezhetnek a gazdaságpolitika alakítói számára”, mert e szerénység elsősorban a gazdasági törvényszerűségek ismeretét és figyelembevételét feltételezi. A közösség, a nemzetek vagy regionális integrációk érdekeit olyan gazdaságpolitika tudja szolgálni, amelyik a realitásokhoz igazodik, s nem a voluntarizmus, amely attól elszakadva próbál előrehaladni – összegezte Halmai Péter.